ACHTUNG, ez egy 2013-as poszt. Vagy 2012-es? Franc tudja :)

A tavalyi Retro Classics annyira sokkolt bennünket, hogy az ideire nehéz lett volna nemet mondani. Az elözetes szervezés palacsintájába került egy kis kosz, mert a MBYBK tagjai a stuttgarti rendezvényt követö hétvégén rendezett Veterama-ra is ráizgultak, viszont másfél hetet nem nagyon akartunk dajcslandban kempingezni. Így abban maradtunk, hogy két külön út lesz, én az elsöre jelentkeztem. Négyfös különítmény állt össze, Stern és jómagam Bécsböl, Sanya és Calu a monarchia másik fövárosából indultak.

Csütörtök délelött volt a találkozó Bécsben, a budapesti legények az Infernoval jöttek. Miért is? Mert a brillantrot 450 SE új gazdát keres és a Retro Classics kiváló alkalom az autó kínálgatására. Feltételezve, hogy az Infernot nem látjuk többet, egyböl vállalkoztam arra, hogy én viszem ki Stuttgartig, Sanya és Stern pedig jöhetett az akváriummal (Rönó Grand Espace). 

Volt varázsa, na. Egy 36 éves vényóccal öröm az autópályázás. Néznek és integetnek az emberek, a Mercedes V8-a pedig kulturáltan röfög, gyermekkoromban ilyennek képzeltem volna az autós paradicsomot.
Kedves fillérszexuálól olvasóink kedvéért kitéröt teszünk: a 450-es veterán merga sokat fogyaszt.

Mókás dolog volt a szállás. Mivel gyakorlatilag utolsó pillanatban állt össze a csapat és a döntés, hogy megyünk, ezért infernális szerencse kellett a nem túl távoli, megfelelö színvonalú és mégis megfizethetö szállás felleléséhez. Hát az nekünk nem vót, kérem alássan. Az igaz, hogy nem volt távol. Sindelfingen-alsón, egy családi szállodácskában jutott négy darab egyágyas, amit a (bizonyára) Nguyen család üzemeltetett. Az ellenség megtévesztése céljából Hotel Krone volt a szálló neve, azt azért mégsem tehetik fel a netre, hogy Saigon Residence. Túltettük magunkat rajta, elvégre a reggeli korrekt volt, és miután kitalálta az ember, hogy elöbb a csomagot tegye-e be a szobába, vagy önmagát (késöbb nem nagyon lehetett odabent variálni) még aludni is tudtunk.

Másnap reggel ha frissen nem is, de jókedvüen rongyoltunk el a kiállításra, ahol Sanyának és Sternnek jutott az a feladat, hogy egy szük órával a kiállítás nyitása elött besakkozzák az Infernot a területre. Öket még beengedték, kettövel utánuk már zárták a kaput. Mi Caluval kint vártunk rájuk és megállapodtunk abban, hogy a kiállítói parkolóban álló második-harmadik napi használatos autók értéke megegyezik néhány afrikai ország költségvetésével. Amik pedig a Messe Stuttgart elött jöttek-mentek, azoknak az értékével már a fél fekete kontinenst etetni, ruházni, iskoláztatni lehetne, nem is beszélve a felfegyverzésröl.

Egy szó mint egy se, bekerült az Inferno a nepperplaccra, papír, telefonszám ott virított, Sanya nem óhajtott ott dekkolni mellette, mert két fontosabb dolgunk is akadt. Egy: gyorsan végigszaladni a kiállításon (muhaha), Kettö: csipkebokor vesszö.  Elérni a mannheimi japán neppert, akinél Sanya kinézett egy 107-est. Gy.k.: Bobby cabrio.
Sanya (nem annyira) titkos terve az volt, hogy az Infernot megveszik, aztán tekerünk Mannheimbe, ahol a kiszemelt és jól fotózott 107-est megveszi és lábon jön vele haza. Mi sem lenne egyszerübb, ha mondjuk dél környékén felvenné a telefont hösünk. Mi akkor is elindultunk, magyar ember nem papírkutya. Nagy nehezen felvette a telefont, és annyival lettünk okosabbak, hogy ö fél háromtól vagy mikortól fog ráérni. Mindannyiunk szerencséjére ezt két kilométerrel a Sinsheim tábla elött tette. Azt meglátva azonnal tudtuk, hogy mivel fogjuk elütni az idönket. Sanyába is oltottak egy kis repülésbuzi vért, így már a lehajtón ecseteltük neki, hogy lesz Concorde, Konkordszki, meg minden egyéb nyalánkság.

Mivel 2017-ben folytatom ezt a posztot, nem kizárt, hogy kicsit kihagy a memóriám.

Tehát: szarrá néztük a Sinsheimi múzeumot, majd elindultunk a 107-est megnézni Mannheimbe. Sanyának nem nyerte meg a tetszését, az állapota nem volt százas, ha jól emlékszem. Viszont jót beszélgettünk a tulajjal, aki már akkor évek óta tolta a japán reimportot, ott sorjáztak nála a bálnák meg az R129-ek japán navival.
Annyira rosszul mehetett neki az üzlet, hogy épp akkor épített új showroomot.

No mindegy, rövidre zárom a sztorit. Visszamentünk Stuttgartba, ahol a kiállítás után egy érdeklödö még nézegette az Infernot, de mindenképp emelöre akarta rakni, ami vasárnap nem olyan egyszerü dolog. Sanya egyet gondolt, kinthagyta az Infernot a Bosch parkolóházban és hazajöttünk.

Kérem az érintett kollegák visszaemlékezéseit is, mert én már hülyülök.

A Dorotheumos aukciók lezárulta után már csak az autópiac leírásával maradtam adós, ezt hagytam a végére, holott itt töltöttem a legtöbb időt. Megismerkedtem jópár emberrel, autójukat áruló gyűjtőkkel, nézelődőkkel, komoly- és komolytalan érdeklődőkkel egyaránt. És természetesen az eladótérbe kiállított autókat is érdemes volt végignézni.

Stratégiai szempontból körülnézve már ejtettem szót a 280S-ről, amelyik nullfelszereltséggel, de eredeti állapotban keresett gazdát. A tulaj fel is ajánlott egy jelentősebb összeget, ha kicserélem neki a zöld repedt műszerfalborítását az újra, amit ő már megvett, de a bécsi márkaszerviz árak mellett nem tudta rászánni magát a cserére. Írt egy e-mailt a budapesti Pappasnak (Kárpát utca), és saját bevallása szerint ugyanezt az összeget akarta nekem felajánlani a cseréért, az utat megspórolandó. De nekem nem sok kedvem volt autót szerelni. Találkozott pár érdeklődővel, de a repedezett műszerfal letörte a lelkesedést. Szombaton haza is ment, ő abban hitt, hogy a komoly vevő, aki tényleg vásárolni akar, a lehető legkorábbi időpontban bejut a kiállításra (péntek délelőtt), hogy ne maradjon le semmiről. Én azzal érveltem neki, hogy vasárnap vannak a legtöbben, és nagyobb létszámú nézőből nagyobb eséllyel válik ki egy vevő. A fehér 108-ast és a csarnok másik végében álldogáló zöld testvérét kicsit más műfajnak tartottam. Mindkettő nagyon szép volt, nekem a zöld jobban tetszett. Van egy elméletem, ami szerint az S-osztálynak metálfény áll jól (W108, W116), az E-osztálynak (W114-5, W123) az egyszerű fényezés.

Mindjárt ide is linkelem azt az ezeréves posztot, amikor azon vekengtem, hogy importáljam-e Ausztriába a Falcont és hogy miért nem. A vége ugyebár az lett, hogy a nehezen saccolható, de minden bizonnyal magas költségek miatt maradt német rendszámmal a Falcon, elvileg a kutya sem nézi Ausztriában, ha nem disznólkodik az ember, úgysem állítják meg.

Gyűlt-gyűlt bennem és végre kiírom magamból, az egyik legkedvesebb 190-esem történetét, ami temérdek pénzem, beleértve rengeteg tanulópénzt elvitt, sok-sok fejfájást és bosszúságot okozott, cserébe rengeteg dolgot tanított nekem a típussal és igazából a járműtechnika alapjaival kapcsolatban. Szinte elmondhatom, hogy nem volt olyan csavarja, ami nem járt a kezemben. A legfontosabb, hogy általa ismertem meg rengeteg jó embert, barátot, és magát az MBYBK-t. Ezért minden percet és forintot megért. Bele is csapok.

Minden 2006-ban kezdődött...

akkorra már meg volt a W201-es vonal, mivel elfogyasztottam két legelső szériás 190E-t. Szerettem mindkettőt, de valahogy egyikkel se volt igazán szerencsém ilyen-olyan okok miatt. Nincs is sokminden, amit írhatnék róluk. Mindkettő signalrot volt. Gondolhatjátok, hogy hány embernek lépte át az ingerküszöbét. De nekem tetszett.

A második 1983-as signalrot 190E 

Coupé-ügyben történt egy és más idén, de jelen poszt egy kamurestaurálási leírás lesz. Hogy mi történt idén? Hát, melegen nem mindig akart indulni, aztán volt olyan, hogy egyáltalán nem akart indulni, az AC-pumpa seprünyeles noszogatásra volt csak hajlandó nyálat adni, pedig csak a szerelöig akartam menni vele. Ott aztán az AC csere után az is kiderült, hogy nagy valószínüség szerint egy motorkábelköteg is felkerülhet a beszerzendö és cserélendö dolgok közé. Megtörtént, köszi Tomi, már majdnem örültünk is, ha az index nem szabotálta volna néha a munkát.

Nem volt baj, mert cserébe az ablaktörlö akkor is beindult, amikor nem vártam. Mondjuk indexelésnél. Vagy csak úgy. Ha valóban bekapcsoltam az ablaktörlöt, akkor utána elmúlt a parajelenség. Az álmoskönyvet felütve arra jutunk, hogy a kapcsoló lesz a huncut. No, akkor csere.