Talán édesapám a hibás. Ha ezt tudta volna előre, valószínűleg a mai napig inkább a citromsárga ezerötös Zsigulinál marad, vagy megveszi azt a csinos Volga kombit, amit az utolsó pillanatban vettek meg előle. De nem így történt.

  A rendszerváltozást gyermekként éltem meg. Emlékeim homályosak már, de egy dologra  nagyon is tisztán emlékszem: pár napra fater elment néhány barátjával Németországba. Autót venni! Lázasan vártam, vajon milyen autócsodával fog hazatérni. Az biztos volt, hogy egy Mercedes-Benz lesz az, dízel. Erről álmodozott, mint akkoriban sokan mások. A fűtőolaj szinte ingyen volt, a maszekolások, vállalkozások virágoztak, nyakunkba omlott a nyugat és jó sok forint, amit fogalmunk nem volt, mire költsünk. Egy új hűtő? Egy jókora színes TV? Egy C64? Esetleg egy Hifitorony? Talán egy Akai videómagnó? Vagy inkább egy állólámpás Merci? Nem! Egy fekvőlámpás! Utóbbi már elképesztően menő dolognak számított. A mai tinédzsereknek ezt már magyarázni kell. Ilyenre fájt a foga mindenkinek, mikor még a DVD és házimozi fogalmak ismeretlenek voltak: